Húsvét ünnepe V. „Krisztus feltámadt!”

Introitus: Zsoltár 118, 14 – 18. 24.

„Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. 15 Ujjongás és győzelem hangja zeng az igazak sátraiban: az ÚR jobbja hatalmasan munkálkodik! 16 Fölemelte jobbját az ÚR, az ÚR jobbja hatalmasan munkálkodik! 17 Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az ÚR tetteit! 18 Keményen megfeddett engem az ÚR, de nem adott át a halálnak. 24 Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen!”

Dicsőség az Atya, Fiú, Szentlélek Istennek!

Bűnvalló imádság:

Urunk, Istenünk!

Súlyos teher a szívünkön és sötét űr a lelkünkben, mert Fiadat eltemettük. A hajnali komor szendergésben lassan, egykedvűen ballagunk a sírhoz – Krisztus sírjához, a mi sírunkhoz, mert meg kell adni neki utoljára a tiszteletet – ez a szokás, ezt meg kell tenni. A nehéz léptek szótlanságában, csak a kavicsok neszének üteme töri meg a csendet – mint a megfeszítéskor a szegek beverésének tompa koppanása, – egy – egy keserves jajkiáltás. Gondolatban már ott vagyunk, Krisztus halálának valóságánál, a mi halálunknál – csak már legyünk túl az egészen. Minden lépés egy – egy kín, minden lépés egy – egy felszakított seb az idő végtelen testében, minden lépés egy – egy felismerés a tova ballagó lét ösvényén.

A nap első üde sugarai pajkos táncot járnak a fölénk tornyosuló sziklasír falán. Rémület a lelkünkben és szívünk heves dobbanással akar kitörni üregének börtönéből, a tarkónkba hasító éles fájdalom jelzi a veszélyt – valami iszonyatos történt. A kő el van hengerítve – ez a nehéz kő – és a sír feketén üresen tátog az erősödő fény zuhatagban.

A döbbenet bénultságában, minden összetört ott legbelül, lelkünk reszkető zokogása elárasztja bensőnket. Csupán egy kedves arc, egy hófehér és a nap ragyogásától tündöklő arc súgja csendesen a fülünkbe, szelíden mosolygó szavakban, mint a friss szellő susogása: NINCS ITT, FELTÁMADT!

Hallgass meg, irgalmazz nekünk, könyörülj rajtunk!

Kegyelmi ige:

„Megmentettél engem a haláltól, lábamat az elbukástól, hogy járhassak Isten színe elõtt az élet világosságában.” (Zsolt 56,14)

Mert úgy szerette Isten ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek!

Epistola: 1Korinthus 15, 1 – 11.

Evangélium: Lukács evangéliuma 24, 1 – 12, (Jézus feltámadása)

Az igehirdetés alapigéje: János evangéliuma 20, 11 – 18.

„Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, 12 és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt; az egyik fejtől, a másik meg lábtól. 13 Azok így szóltak hozzá: ,,Asszony, miért sírsz?” Ő ezt felelte nekik: ,,Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették.” 14 Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. 15 Jézus így szólt hozzá: ,,Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: ,,Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.” 16 Jézus nevén szólította: ,,Mária!” Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: ,,Rabbuni!” – ami azt jelenti: Mester. 17 Jézus ezt mondta neki: ,,Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” 18 Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: ,,Láttam az Urat!”, és hogy ezeket mondta neki.”

Close Menu